19.-20. Fejezet

 

Tizenkilencedik fejezet

Fordította: Hannah

Még soha nem éreztem magam ilyen tehetetlennek.

Nem is ismertem Baggert, azonkívül, hogy párszor köszöntem neki Skype-on. Nem volt jogom, hogy gyászoljam, nem úgy, mint a többiek. De gyászoltam Cookie-t és Silvie-t, a kislányát, aki az apukájáért sírt éjszaka, és könyörögve kérte, hogy játsszon neki a webkamerájuk előtt a kis plüss kutyájával. Segíteni akartam, még ha csak takarítok a házban vagy főzök, vagy valami ilyesmi hülyeség. Ehelyett egyedül ültem a szobában és néztem a csodálatos napfelkeltét, miközben mindenki, akit ismertem és szerettem a Coeur d’Alene-ben, szenvedett.

Kilenc körül, felhívott Horse és azt mondta le kellene mennem, enni valamit. Figyelmeztetett, hogy a ház tiszta rumli és azt mondta, ha bárki a nők közül szarakodik velem kidobhatom őket. Hm, persze. Az épületben kellett maradnom, ezenkívül rendben leszek. Óvatosan lementem a lépcsőn, arra számítottam, hogy egy roncshalmot és valamiféle hatalmas orgia bizonyítékait fogom találni. Helyette levert, kávézó férfiakat találtam, és csomó elfáradt, másnaposan kinéző nőt. Néhányan egy sarokban csoportosultak, sírva. Serena volt az egyikük, a nő, akit az este láttam Horse mellett ülni. Óvatosan jött oda hozzám, mintha arra számított volna, hogy bekattanok rá. Nem volt rá energiám, és már nem is tűnt annyira fontosnak.

– Éhes vagy? – kérdezte, miközben megfogta a vállam és rám nézett, egyértelműen átvizsgált, bár nem tudom miért… Horse óriási pénisze okozta sérülésekért? Ő tudja miért, gondoltam morcosan.

– Nem igazán, de talán kellene ennem – válaszoltam.

– Tudom, hogy érted. Gyere, van itt fánk. – Egy asztalhoz vezetett a szoba túlsó felében, tele fánkkal, és néhány doboznyi, Starbucksos elviteles kávéval.

– Starbucks? Komolyan? – kérdeztem. A nő a fejét rázva grimaszolt.

– Tudtam, hogy valami kell majd a fiúknak – mondta vállat vonva. – Ezt könnyű volt beszerezni. Egyél valamit, édes. Hosszú lesz a mai nap.

– Ismered Coockie-t? – kérdeztem. Egy ideje megpróbáltam felhívni Emet, de nem válaszolt és nem akartam senkit zavarni. Az utolsó, amire szükségük volt, hogy miattam is aggódjanak. De tudni akartam, hogy van, és hogy bírja. El nem tudtam képzelni min mehet keresztül. Serena megvonta a vállát.

– Ja, bár nem túl jól – mondta. – Nem igazán vagyok az a lány, akivel nyilvánosan mutatkoznak, tudod?

– Ez zavar téged? – kérdeztem. Majd a nyelvembe haraptam, ahogy rájöttem milyen tapintatlan vagyok. – Bocsánat. Nem kellett volna ezt kérdeznem. Kérlek, bocsáss meg!

– Ne aggódj miatta – felelte kissé mosolyogva. – Nem akarok az old ladyjük egyike lenni, és annak ellenére, hogy mit gondolsz, lett volna rá lehetőségem többször is. Szeretem a szabadságomat. Megvan a helyem és nekem bejött. Most már úgyis továbblépek. De ez… Ez felkavar. Mindig olyan erősnek tűnnek, tudod, arra gondolsz semmi sem képes megölni őket, tudod?

Bólintottam, tudván pontosan mire gondol. Amikor először találkoztam vele, félig-meddig azon tűnődtem, hogy Horse nem volt-e egy Terminátor.

– Ismerted Baggert? – kérdeztem. Serena bólogatott, miközben töltött magának egy pohár kávét.

– Igen– mondta anélkül, hogy kifejtette volna. – Tudod, megőrült Cookie-ért. Nem csalta meg. Horse sem egy hűtlen, megcsalós típus. Amit a tegnap este láttál köztünk, az egy nagy semmi volt. Csak beszélgettünk. Remélem, elhiszed.

Megvontam a vállam, nem tudtam mit higgyek. Cookie élete romokban volt, és feltételeztem, egy adott pillanatban meg kellene néznem az e-mailjeimet, hogy megnézzem Jeff milyen új játékokat játszik. A dolgok olyan gyorsan történtek, képtelen voltam lépést tartani.

– Hé – mondta Serena, kicsit megrázva a vállamat. – Ébredj, nézz rám. Ez fontos.

– Mi van? – kérdeztem, próbáltam rávenni magam, hogy összpontosítsak.

– Szeret téged – mondta, tartva a szemkontaktust. – Tudom mi történt, mindenki tudja. Elterjesztették ezt, és biztosak akartak lenni abban, hogy az emberek tudják, hogy nem hagyják, hogy a testvéred megússza. Te vagy neki a biztosíték, meg ilyen szarság. De az igazi oka annak, hogy itt vagy, az, hogy Horse szeret. Felfogtad?

– Őszintén nem tudom, mit gondoljak erről az egészről – válaszoltam. – Csak azt tudom, hogy Cookie a pokolban van, és nem tudok semmit tenni érte.

– Segíthetsz nekem, hogy rendbe tegyem ezt a szarfészket – válaszolt Serena szigorúan. – Temetés lesz, és egy rakás ember fog jönni más városokból. Három állam motorosai lesznek itt, hogy leróják a tiszteletüket. Fel kell készülnünk. Ez az, amit tehetsz Cookie-ért, mert ő tudja, hogy Bagger pokoli virrasztót és halotti tort akarna. És az itt lesz megtartva. Ki kell takarítanunk, és elő kell készítenünk, készen állsz rá?

Körülnéztem. Igaza volt. Nagyon ráfért a helyre a takarítás. És szükségünk lesz kajára. Sokra. Tudtam, hogy a földszinten volt valahol egy konyha, de nem tudtam mennyire jó. Lehetne ott főzni annyi embernek?

– Így már jobb – mondta mosolyogva. – Örülök, hogy csatlakoztál hozzánk ma reggel. Tudtam, hogy oka volt annak, hogy Horse annyit költött rád.

– Az meg mit jelentsen? – kérdeztem, felkészületlenül ért a kérdés.

Felém billentette fejét, tűnődő szemekkel.

– Csajszi, Horse egy halom pénzt fizetett érted – mondta gyengéden. – Nem tudtad? Talán nem, az nem része a nyilvános történetnek.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondtam, miközben gyanakodva néztem rá. Nem tudtam, hogy képes vagyok megemészteni még egy sokkot, igazából nem álltam készen arra. De tudnom kellett miről beszélt az imént.

– Horse ötvenezer dollárt fizetett a klubnak a saját zsebéből, hogy a testvéred kapjon egy második esélyt – mondta nyersen. – Meg akarták ölni, de Horse azt akarta, hogy az old ladyje légy, és tudta milyen sokat jelent neked a testvéred. Fizetett a klubnak, hogy a testvéred kapjon egy második esélyt. Hogy létezik, hogy nem tudtad?

Szédülten ráztam a fejem.

Horse fizetett a klubnak, hogy megmentse a testvéremet. Horse egy gyilkos volt, aki asszonyokat és gyerekeket ölt. Horse felajánlotta, hogy főiskolára küld, tudta hogyan harcoljon a közelharcban, és megtanított lőni. Többszörös személyiség? Kettő biztosan nem volt elég… De én egy gyakorlatias lány vagyok. Az elmúlt nap nagy részét kábultan és összezavarodottan töltöttem el, de most már volt munkám.

– Oké – mondtam, és mindent félretettem. Később majd elgondolkodok rajta, mint ahogy minden másról, ami felgyülemlett. – Hogyan tovább?

– Hívjuk össze a lányokat a játékszobában – mondta Serena. – Kitaláljuk, ki az, aki a bulimaradék, és ki az, aki hajlandó segíteni.

Végül összegyűjtöttünk körül belül húsz nőt, különbözően levetkőzött állapotban, a srácok közül néhányan beavatkozás nélkül, érdeklődve figyeltek. Serena felállt, és úgy mutatott be, mint Horse old ladyje, aminek hatására mindannyian kissé kiegyenesedtek ültükben. Majd rám nézett, nyilván arra várva, hogy beszéljek. Ez meglepett, azt hittem ő fog irányítani, de ezek szerint mégsem. Nyilván, mint egyedüli old lady a szobában, én voltam a főnök.

– Oké, szóval úgy néz ki mindannyian hallottátok a hírt – mondtam. – Bagger meghalt Afganisztánban. Nem ismertem Baggert, de ismerem a feleségét és a lányát. Nyilván ez nagydolog, és ha valamiben szeretnétek segíteni, akkor az az, hogy ki kell takarítani a házat, és elő kell készíteni a vendégek fogadására. Nem tudom, mennyi időtök van, vagy, hogy mennyit tudtok dolgozni, de bármi segítségnek számít. Ki tud maradni takarítani?

Néhányan felemelték a kezüket, de a legtöbben félrenéztek, nem akartak a szemembe nézni. Egyikük, nem egy lány, hanem egy nő, odalépett hozzám.

– Az én felelősségem lesz a vendégszobák és a stúdiók rendbeszedése – mondta. Egy magas barna nő volt, aki a harmincas évei elején járt. Szűk farmerben és nagy adag pimaszsággal. A többiekkel ellentétben szexi volt, de nem kurvás, ami lenyűgöző, ha figyelembe vesszük, hánynak volt hatalmas másnapos mosómedve szeme. – Sok szoba foglalt jelenleg, de még több embernek kell helyet találnunk. Vannak, akik szállodába mennek, de sokan itt maradnak. Hogy hívnak? Horse old ladyjét leszámítva?

Őszinte, bár szomorú mosollyal ajándékozott meg, és úgy döntöttem kedvelem. Ez az édes popsi szituáció komplikáltabb volt, mint gondoltam, mert nyilvánvalóan nem mindannyian agy nélküli ringyók.

– Marie vagyok. És te?

– Claire – válaszolt, kinyújtva a kezét, hogy megrázzam. Kézfogása határozott és megnyugtató volt. – Középiskola óta vagyok a klub barátja, de nem vagyok együtt egyik sráccal sem. Csak benéztem az este, hogy találkozzak néhány városon kívüli baráttal, tudod, hogy van ez.

Megvontam vállam, nem igazán tudtam, de nem is aggódtam miatta. Egyértelmű tisztelete meglepett, bár kezdtem rájönni arra, hogy nem kellett volna. Úgy tűnt létezik egy bizonyos hierarchia a Reapers nők között, és az old ladyk vannak az élen, de most nem érdekelt milyen státuszuk volt, ha segítenek mindent előkészíteni Bagger temetésére.

– Örülök, hogy megismertelek – mondta, valóságos kedvességgel a szemében, és olyan fáradtsággal, aminek köze nem volt a másnapossághoz. – Megcsináljuk, ne aggódj. Ne hagyd, hogy bárki is baszakodjon veled, oké? Te egy old lady vagy, és ezek közül a lányok közül egyiknek sincs joga bármit is mondani. Még nekem sem – tette hozzá búsan. – De ha megengeded, néhány hátsóra ráfér egy kis seggberúgás és az a kedvenc tevékenységem. Megengeded?

Serenára pillantottam.

– Tőlem – mondta. – Övé az emelet, enyém a földszint, te pedig koordinálhatod a kajával kapcsolatos részleteket. Jó tervnek hangzik?

– Remekül hangzik – mondtam hálásan.

Claire megfordította a csoportot és tapsolni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmet.

– Hallottátok Marie-t – mondta hangosan. – Ő kedves és udvarias, de én nem. Emeljétek fel a seggeteket és irány munkára, vagy tűnés innen a francba.

Egy percig senki sem mozdult, de Claire csípőjére tette a kezét és körbenézett.

– Komolyan mondom ribancok! – kiabálta, én meg elhittem neki. – Ha a klub barátai vagytok itt az idő, hogy megmutassátok. Ha meg nem, takarodjatok innen a picsába, és ne is gyertek vissza. Nem lesztek szívesen látva. Értve vagyok?

Körülbelül négy lány felállt és gyorsan elhúztak, de a többiek kezdtek magukhoz térni, elég gyorsan összeszedték magukat és csoportokat alkottak. Perceken belül fele követte Claire-t az emeletre, míg a többiek követték a földszinten Serenát. Egyedül találtam magam egy nővel, akit rémülten ismertem fel – ő volt az a nő a második emeletről, aki egy egész szobányi férfival dugott.

– Hé, Candance vagyok – mondta csendesen. – Vendéglátós vagyok. Segíthetek kitalálni, mi legyen a kaja helyzettel? Ismerem a konyhát, és van fogalmam arról, hogy mire számíthatunk.

Rám mosolygott, mint egy teljesen normális személy, nem, mint egy nő, aki az elmúlt éjszaka öt férfival szexelt egymás után. Hogy volt képes egyáltalán járni. Megráztam a fejem, ő meg kíváncsian nézett rám. Persze nem tudta, hogy láttam őt.

– Igen, ez jól hangzik – mondtam, miközben lementünk. Átvezetett a társalgón az épület másik felébe, ahol dupla ajtók mögött feltárult az étkező, amit egy felszolgáló pult választott el a konyhától. Nem volt egy teljesen modern ipari konyha, inkább olyan amilyet egy templomban találsz. Több nagy hűtő, nagy mosogatógép, meg ilyesmi. Üres tálcák, és chipses zacskók szétszórva a pultokon, feltételezem a tegnap esti szemét maradványai.

– Sok partit rendeztem nekik – mondta, felkapcsolva a villanyokat és a hűtőkhöz ment, kinyitotta az ajtókat, és ellenőrizte a tartalmukat. – Jó árat adok, ők meg gondomat viselik, vigyáznak rám. Pár éve az exem úgy döntött, hogy bokszzsáknak használ. Ismertem az egyik lányt, aki szeret itt bulizni, ő meg elmondta Rugernek. Ő és még néhányan felajánlották, hogy elintézik a problémát, cserében, ha én is segítek a konyhában, onnantól pedig kialakultak a dolgok.

– Horse megverte az exemet – mondtam, hirtelen testvéries érzésem támadt vele kapcsolatosan.

– Megkönnyebbülés amikor végre abbamarad ugye? – kérdezte egy kis szomorú mosoly kíséretében. Elkezdte összegyűjteni az ételek csomagolópapírjait, és egy nagy műanyag kukába dobta. – Horse egy igazi jó fiú. Szerencséd van vele.

Bólintottam, nem biztos, hogy ennél mélyebben bele akartam menni vele. Úgy tűnt mindenki azt hiszi, hogy Horse annyira remek – ismerték egyáltalán az igazi embert? Én ismertem? Vibrált a telefonom, kivettem, Emtől kaptam üzenetet. Cookie ismét itthon van. Adtak neki gyógyszert, hogy aludni tudjon. Maggs kérdezte, hogy kézben tudod-e tartani a dolgokat a hadiszálláson, néhányan mi is ott leszünk pár órán belül, hogy segítsünk. (( Ölelés))

Rajta vagyok már, küldtem válaszul megkönnyebbülve, hogy valami pozitívat tudtam mondani, még ha ilyen semmiség is. Candace és én befejeztük a takarítást és leültünk, hogy megtervezzük a napi kaját. Aztán a bankkártyámmal, amin még volt úgy ötszáz dollár, és pár száz dollár készpénzzel, elküldtem a boltba. Tépelődtem is emiatt – ha menekülnöm kell, szükségem lenne a pénzre. De segíteni akartam, és a felismerés, hogy Horse ötvenezer dollárt költött rám, ott lebegett a fejemben arra várva, hogy feldolgozzam.

Úgy tűnt, ez a legkevesebb, amit tehettem. 

* * *

Aznap este, mikor Horse kézen fogva felvonszolt az ágyba, teljesen kimerültem. Végtelen hosszú volt a nap, síró, kiabáló emberek homálya, és ami a legrosszabb, csendben ülve és a semmibe bámulva.

Candace remek volt. Gruppenszexelő lotyóból konyhatündérré változott, látszólag átmenet nélkül. Dél körül, egy tonna kajával jött vissza, annyival, hogy nem gondoltam volna, hogy elfogy mind, mégis teljesen eltűnt a nap végére. A parti csajok keményen dolgoztak, hogy kitakarítsanak, majd szétszéledtek, amikor az old ladyk kezdtek megjelenni – ezt a klub dinamikát még mindig képtelen voltam megérteni. Meglepő módon, Serena és Candace maradtak. Ottmaradtak a konyhában, de ahányszor csak megfordultam, ők csendben szolgálták ki az embereket, italt vagy ételt hoztak nekik, segítettek az ottmaradt vendégeknek szállást találni.

A legtöbb látogató elment már, bár az volt a benyomásom, hogy visszajönnek a temetésre. Egy adott pillanatban Horse sarokba szorított, és elmondta, hogy uralja a helyzetet a Jacksszel, de még itt kell maradnom a hadiszálláson.

Hírekre vártunk, ami Bagger holttestét illette.

Cookie otthon maradt, de Maggs áthozta Silvie-t a déli alvása után. Felvittem a játékszobába és játszottunk pár órát, és együtt vacsoráztunk. Megfürdettem a szobánkban, és pizsibe bújtattam, még mielőtt Maggs hazavitte volna. Szegény kislánynak, fogalma sem volt mi történik, de nyilvánvalóan érezte a feszültséget a levegőben.

Most, Horse meg én kettesben voltunk a szobánkban, én meg nem tudtam mit mondjak. A srácok közül néhányan láthatóan megtörtek, míg mások közönyösek. Horse csak üres volt. Semmi. Semmi aggodalom, semmi bánat, nulla. Párszor megkeresett napközben, megkérdezte, hogy hallottam-e Jeff felől. Nem hallottam, egyik e-mailen sem, ami megkönnyítette a dolgokat. Nem voltam biztos benne, hogy tudok ma este hazudni. Figyeltem, ahogy gépiesen alsónadrágra vetkőzött, majd leült az ágy szélére. Előrehajolt, könyökét a térdére támasztva, és csak bámult az ablak felé. Bementem a fürdőbe, aztán lefekvéshez készülődtem. Amikor visszatértem, nem mozdult. Nem tudtam mit tegyek.

– Rossz odaát – mondta halkan. Odamentem hozzá és eléje álltam, ujjaimmal beletúrtam a puha selymes hajába. Nem tudtam, hova akar ezzel kilyukadni, de közel akartam lenni hozzá, hogy magamba szívhassam a fájdalma egy részét. – Fogalmad sincs róla. Senkinek sincs. Azok őrültek, kisgyerekeket ölnek, és nőket, és egész családokat. Minden nap, Marie. Egyszer én és a csapatom letáboroztunk egy városban, és volt ott két kisfiú, akik szerettek odajönni hozzánk játszani. Talán tíz év körüliek. Édesek voltak, mi meg kedveltük őket, fociztunk velünk, cukorkát adtunk nekik, ilyesmi. A haverom labdája volt, de megengedtük a srácoknak, hogy hazavigyék, gondoltuk, ők jobban örülnek neki, mint mi. Csak egy labda. Egyik nap csak az egyikük jött vissza, odadobta hozzánk a labdát és elszaladt. Később megtudtuk, hogy a barátját és annak anyját, lelőtték az utcán, amiért barátkoztak az amerikaiakkal. Csak egy labda volt, bébi, ő pedig meghalt miatta, és mert cukorkát adtunk neki. Ez annyira elcseszett. És ilyen szarságok történtek egyfolytában. El sem hiszed mennyi civil hal meg ott.

Megmasszíroztam a fejbőrét, éreztem, ahogy a feszültség gúzsba köti, minden érintésre. Kérdezni akartam az újságcikkről, de képtelen voltam. A szavak hihetetlenül elcsépeltnek tűntek, a belőle sugárzó fájdalomhoz képest.

– Egy másik alkalommal egy egész lemészárolt falut találtunk. – mondta, rekedtes hangon. – Az egész átkozott helyet porrá lőtték. Gyerekek. Nők. Férfiak. Kibaszott szamarak. Kecskék. Mindenki halott volt, égő házak, minden. Tudod mi az, ami teljesen elbaszott? Bemegyünk, ezt találjuk, jelentjük, és a következő napon minket helyeznek vizsgálat alá. Látszólag mindenféle emberek azt állítják, mi tettük. Tudod mennyire elcseszett ez? Elmész egy országba, próbálsz segíteni az ott élőknek, ők meg arra szentelik az idejüket és energiájukat, hogy megöljenek, vagy bemártsanak.

Megdermedtem, vajon hihetek neki? Horse-nak nem volt semmi oka, hogy mindezt elmondja. Hacsak nem bukkant rá az e-mail fiókomra. De óvatos voltam, nagyon óvatos, kitöröltem a telefonom gyorsítótárát és a sütiket, meg a böngészőből az előzményeket. Soha nem írtam be az e-mail címet a levelezési app-ba, csak a website-on néztem meg. Vissza tudná követni?

– Tudod mennyire őrült dolog ez? Bagger épp most halt meg ezért az országért egy háborúban, ami már tíz kibaszott éve zajlik, és az emberek itthon azt hiszik, ők szenvednek, ha nem engedhetik meg maguknak a legújabb iPhone-t – mondta, most először felnézve rám. A mély gyász kiült az arcára, ami belém hasított, és akkor tudtam. Nem volt képmutatás. Ez nem. Jeff tévedett vele kapcsolatban. Horse sok minden lehet, de ő nem ölte meg azokat az embereket. Az újságcikkben az állt, tengerészgyalogosok álltak nyomozás alatt, de azt nem mondta milyen eredménnyel zárult a nyomozás. Még Jeff is elismerte, hogy Horse dicsérettel szerelt le.

Horse, nem ölte meg azokat az embereket. Éreztem a csontjaimban.

Remegtem a megkönnyebbüléstől, de nem mondtam semmit. Bármi más történne, megvédeném Jeffet. De az nem azt jelentené, hogy feladnám azt amim Horse-szal van. Kell lennie egy megoldásnak arra, hogy megtaláljam a törékeny egyensúlyt a két szeretett férfi között. Csak meg kellett találnom. Horse előrehajolt, remegve szorította fejét a hasamhoz. Karjai a csípőm köré fonódtak, és magához húzott a lábai közé. Fogalmam sincs meddig ültünk úgy, de egy örökkévalóságnak tűnt. Nem beszélt, csak remegve ölelt, miközben ömlött belőle a gyász.

Végül abbamaradt a remegés, ő meg hátrahúzódott. Lenéztem rá, ujjaimmal végigsimogattam az arca vonalait, hüvelykujjammal érezve ajkai puhaságát. Felemelte kezét, és megfogta a kezem, a szájához húzta, belecsókolt a tenyerembe. Tekintetében forróság lobbant, és hátrazuhant az ágyra, magával húzva engem is.

Olyan sokféleképpen szeretkeztünk már, az együtt töltött idő alatt. Gyorsan, lassan, dühösen és nevetve – de így még soha. Úgy ölelt, mintha az élete múlna rajta, ujjai a csípőmbe martak és széttárta magán a lábaimat, miközben csípőjével kétségbe esetten őrölt alattam. Kezeim közé fogtam az arcát és megcsókoltam, hosszasan, mélyen, telve fájdalommal a szenvedése miatt és olyan intenzív megkönnyebbüléssel, azt hittem felrobban tőle a szívem. El sem hittem, hogy kételkedtem benne. Tudtam, hogy egy erőszakos férfi, aki egy erőszakos életet élt. De amit elmesélt, ahogy szenvedett – az nem volt hazugság.

Farka hozzám nyomult, hosszan és keményen, miközben hozzá dörzsöltem. Egy póló volt rajtam, rajta meg csak a bokszer alsója, de ez túl sok volt. Meztelen akartam lenni, hogy mélyen testembe fogadhassam, szeressem, amíg a tekintetében lévő szomorúság átváltozik valami mássá. Helyette egymáshoz dörgölődtünk, túlságosan kétségbeesetten, ahhoz hogy az érzés megszűnjön, hacsak annyi időre is, amíg levesszük a ruháinkat. Elengedtem az ajkát, kezeimet a feje két oldalához tettem és hátrahajtottam a fejemet, maximalizálva így a nyomást.

– Ki fogsz nyírni – nyögte, kezei olyan erősen martak a fenekembe, hogy már fájt. – Megéri. Mindent elfogadok, amid van. Azt akarom, hogy soha ne szűnjön meg.

Figyelmen kívül hagytam, most a nyomásra összpontosítottam, még többre volt szükségem a lábam között. Testem minden porcikája pattanásig feszült, és rájöttem így szárazon meglovagolva is el tudnék élvezni, mint egy tini a kocsi hátsó ülésén – ennyire hívogató volt számomra a teste. Erősebben dörzsöltem magam hozzá, már éreztem, aztán robbant és én felnyögtem, megrázkódva fölötte.

Lemásztam róla, hogy levegyem a bugyimat. Horse csak annyira nyomta le alsónadrágját, hogy kiszabadítsa a farkát, ami hosszan és keményen pattant ki köztünk. Felém nyúlt, nyilván azt tervezte, hogy magára húz, de megállítottam. Helyette alsó testére hajoltam, ajkaimat az erekciójára szorítottam és mélyen megszívtam.

Horse összerezzent, egyik kezével a hajamba túrt, miközben nyelvemmel a makkján köröztem, alatta meg húzogatni kezdtem a kezemmel. Nem segíthettem neki semmiben. Nem hozhattam vissza Baggert, vagy nem változtathattam azon, ami a tengerentúlon történt. De egy kis időre feledtetni tudtam, és nem terveztem fél munkát csinálni.

Szoptam és nyaltam, időnként számmal áttértem a golyóira, számba véve és nyelvemmel körözve velük. Aztán kreatív lettem, és egyik ujjamat a fenekébe dugtam, miközben keményen szívtam, szorítottam és simogattam az ujjammal, amíg felnyögött és hánykolódott alattam, foglyul ejtve és kétségbeesetten várva a megkönnyebbülést. A hajamat húzta, próbált eltávolítani, de nem engedtem. Helyette fogva tartottam az ujjammal és a számmal, győzedelmesen lenyelve minden cseppet, amikor rázkódó remegő csípővel berobbant a számba.

Amikor befejezte, elhúzódtam és felültem, kézfejemmel megtöröltem a számat. Rám mosolygott, és miközben még mindig szomorúnak tűnt, a kegyetlen feszültség elillant belőle.

– Köszi – mondta gyengéden, az ajkaim vonalát simogatva.

– Bármikor – suttogtam. – Megyek, megmosom a fogam. Ne vedd sértésnek, oké?

Halkan kuncogott és bólintott. Amikor visszatértem, meztelenül találtam az ágyban. Magához húzott, a karjának a hajlatába, lábaimat a sajátjára húzta. Békességet éreztem. Semmi sem változtathatja meg, ami történt, vele, vagy akár Baggerrel, de ma este képes volt aludni.

Úgy éreztem magam, mint egy nagyon-nagyon jó old lady.

 

Huszadik fejezet

Fordította: Aemitt

A temetés reggelén hideg volt. Azon tűnődtem, vajon mennyi volt ebből a hőmérséklet, és mennyi a mindannyiunk felett lebegő igazságtalanság és gyász felhője. Bagger nem volt vallásos ember, de Cookie megkért egy motoros lelkészt Spokane-ből, hogy jöjjön át, és tartson temetési szertartást. A ravatalozóban tartott megtekintéssel kezdődött, majd a temetőbe vonultunk a temetésre.

Maggs és Darcy vette át az előkészületeket, mert Cookie nem tudta kezelni a részleteket. A férje családja, akik nem a környéken éltek, idősek voltak és teljesen összetörtek. Szánalmasan hálásak voltak a támogatásért, képtelenek voltak másra gondolni, mint az elvesztett fiukra. Ezért a szertartás előtti este a klub nőtagjai stratégiai megbeszélést tartottak a fegyverraktárban. Úgy látszik, Cookie különösen aggódott amiatt, hogy Silvie eljön a temetőbe.Hideg lesz, és elkezdett megszállottan viselkedni, valószínűleg a levegőben lévő feszültségtől és bánattól. Még mindig nem értette, mi történt az apjával, és minden felnőttnek, akit csak talált, elvitte a laptopját, hogy online beszélhessen vele.

Cookie megkérdezte – mint Silvie kedvenc bébiszitterét –, hogy segítenék-e vigyázni rá a szertartáson. Ha Silvie nem tudná kezelni a dolgokat, azt akarta, hogy vigyem vissza a fegyverraktárba inkább, mint kitenni a lányát olyasminek, amit képtelen talán megérteni. Természetesen igent mondtam, így a temetés reggelén Maggs a temető hátsó oldalán parkolt le a kocsimmal. Így, ha Silvie-nek szüksége lenne rám, el tudnám vinni, és gyorsan, feltűnésmentesen távozhatnék. Horse-nak nem tetszett az ötlet, de még neki is el kellett ismernie, hogy a Devil Jacks nem merné megzavarni a temetést. Nem úgy, hogy száz Reapers nézi, nem is beszélve Észak-Idaho veteránjainak feléről.

Egész héten ki sem mozdultam a klubházból, de Em volt a mentőövem. Még egy fekete ruhát is vett nekem, és aznap reggel elkocsikáztam vele a ravatalozóba. A férfiak követtek minket a motorjukon, ami hihetetlenül kényelmetlen lehetett a csípős hidegben. Senki sem panaszkodott.

A téli temetési menetben motorozni nem tűnt túl értelmesnek, de úgy tűnik, hogy egy motoros temetésen ez a szokás. Maggs figyelmeztetett, de még így is megdöbbentem, amikor láttam, hogy több száz motorkerékpár parkol a ravatalozó előtt. Nem csak a Reapers, hanem a Silver Bastards és egy csomó más klub is, amelyekről még sosem hallottam. Voltak olyan férfiak is, akik nem voltak tagjai egyik klubnak sem, és veteránok, akik MIA/POW[1] zászlókat lobogtattak a Harley-jeik hátulján. Még több motorosnak volt amerikai zászlója. Kizárt, hogy ennyi ember befért volna a ravatalozóba a megtekintésre, de úgy tűnt, senkit sem zavar. Maggs bevitt engem, és figyeltem, ahogy egyre több ember érkezik, akik türelmesen várakoznak a hidegben, és kis csoportokban, csendesen beszélgetnek egymással. Néhányan közülük matricákat ragasztottak a koporsóra – olyasmiket, amiket az autókra is szoktak –, amik először kiborítottak. Aztán rájöttem, hogy ezek a Reaperst támogató jelvények voltak, és úgy tűnt, senkinek sincs vele problémája. Megláttam Cookie-t, és sikerült odamennem hozzá, hogy kifejezzem tiszteletemet. Rám mosolygott, de nem hiszem, hogy felismert volna. Silvie viszont igen, és felkaptam és körbehordoztam. Imádta, és én elhalmoztam figyelmességgel.

Aztán eljött az idő, hogy beüljünk az autókba a temetési menethez. Odakísértem Silvie-t Cookie-hoz, aki teljesen elszakadt a valóságtól. Nem hibáztathatom ezért. Amikor az anyósa megpróbálta elvenni tőlem az unokáját, a kislány sírni kezdett, és belém kapaszkodott, rugdosott.

– Gyere velünk – mondta hirtelen Cookie, mintha felriadt volna. – Bármi, ami boldoggá teszi. Kérlek, vigyázz rá helyettem, szükségem van a segítségedre.

Így kerültem a család limuzinjába, közvetlenül a halottaskocsi mögé. Annyira helytelennek érződött, annyira önteltnek, de Silvie-t boldoggá tette, és Cookie biztosan nem volt képes kezelni őt. Lassan hajtottunk át a városon, és megdöbbentett a támogatás és a tisztelet megnyilvánulása. Azt hiszem, kint a fegyverraktárban el voltam vágva az eseményektől, de őszintén szólva nem is tudtam, hogy Bagger temetési menete mekkora lesz. Ez nem csak a klubról szólt, vagy akár csak a klubok egy csoportjáról. Az egész város eljött, hogy tisztelegjen Bagger áldozata előtt.

Hat rendőrautóval kezdődött, amelyek kettesével egymás mellett haladtak, villogó lámpákkal. A Reapers nem volt nagy rendőrrajongó, de Bagger apja el akarta fogadni a kíséretre vonatkozó ajánlatukat, így senki sem panaszkodott. Aztán jött a halottaskocsi és a család három limuzinban, majd a több száz motor leírhatatlan dübörgése. Egyenesen a Sherman Avenue-n hajtottunk végig, és ahelyett, hogy a főutakat elkerültük volna, mint egy tipikus temetési menet, lezárták az utcákat az ő tiszteletére. Az emberek a járdaszegélyeken sorakoztak, hogy leróják tiszteletüket, és vigyázban álltak, miközben elhaladtunk. Sokan amerikai zászlókat és kézzel készített táblákat tartottak a kezükben, amelyeken olyan feliratok voltak, mint ,,Köszönjük” és ,,Nem felejtjük el”.

Cookie halott szemekkel figyelte őket, miközben Silvie lenyűgözve szorította kis arcát az üveghez. Amikor végre megérkeztünk a temetőbe, a limuzin megállt, és kiszálltunk. A Reapers jött mögöttünk, többen, mint amennyit valaha láttam. Több száznak tűntek, bár később megtudtam, hogy körülbelül százhuszonöten voltak. Mögöttük más klubok és veteráncsoportok jöttek, majd autók végeláthatatlan sora következett. Voltak aktív szolgálatot teljesítő katonák is, egyenruhában, és még a helyi középiskola fúvószenekara is, a szokásos díszes ruhájuk helyett rosszul álló fekete öltönyben. Majdnem egy órába telt, mire mindenki le tudott parkolni, ezért rávettük Cookie-t, hogy szálljon vissza a kocsiba és várjon. Én pedig bemásztam Silvie-vel egy másik limuzinba, és hagytam, hogy a telefonomon játsszon.

Végre mindenki megérkezett, és összegyűltünk a sír körül. Ismét úgy éreztem, hogy nagyon elöl vagyok, túl közel a családhoz egy olyan nő számára, aki még soha nem találkozott Baggerrel. Annyi ember ismerte és szerette őt. De Silvie engem akart, ezért Cookie székének egyik oldalára álltam, és a karjaimban ringattam. A szertartás a katonai formaságok és a motoros hagyományok furcsa keveréke volt. Ahelyett, hogy a tengerészgyalogság díszőrsége szolgált volna koporsóhordozóként, Cookie azt kérte, hogy Horse, Ruger, Picnic, Duck és Bam Bam legyen a koporsóvivő. Óvatosan vitték a zászlóval bevont koporsót a halottaskocsitól a sírig. Az egyik oldalon hárman voltak, a másikon csak ketten, amit még soha nem láttam temetésen.

– Cookie azt akarta, hogy hagyjanak egy szabad helyet Boltnak – suttogta mellettem Maggs, és kissé összerezzent. Éreztem, hogy a saját szemem is könnybe lábad, csodálkozva, hogy Bagger felesége még a gyász mélyén is emlékszik Boltra, és tiszteli a férje barátságát. Miután a koporsót letették, a prédikátor beszélt, és a klubból néhány srác is. A zenekar eljátszotta a Star Spangled Bannert.

Ezután kezdődött a katonai tiszteletadás.

Egy tízfős, teljes egyenruhába öltözött fiatal tengerészgyalogos csoport türelmesen állt az istentisztelet alatt. Parancsnokuk vigyázzállásba állította őket, és egy sor parancsot adott ki. Aztán heten közülük felemelték a puskát, és három tökéletesen időzített sortüzet lőttek ki egy időben. A hang mennydörgésként hasította a levegőt, olyan hangosan, hogy a dombok között is elzúgott. Cookie minden egyes lövésre összerezzent, mintha keresztüllőttek volna rajta. Silvie visított, amikor befogtam a kis fülét.

A fennmaradt háromból az egyik tengerészgyalogos az ajkához emelte a kürtöt, és felcsendült a Taps, és a kísérteties dal visszhangzott a temető hátborzongató csendjében. Silvie a karjaimban vonaglott, és nyűgösködni kezdett. A parancsnok és a megmaradt férfi óvatosan odasétált a koporsóhoz, felemelte a zászlót, félreállt a koporsótól, és gondosan csillagokkal ékes, kék háromszögbe hajtogatta.

Végül, amikor már tökéletes volt, a parancsnok odasétált Cookie-hoz, és előrehajolt, hogy átadja neki a zászlót, hangja átjárta a hideg, mozdulatlan levegőt.

– Az Egyesült Államok elnöke, a tengerészgyalogság parancsnoka és a hálás nemzet nevében kérem, fogadja el ezt a zászlót az Ön szerettének a hazáért és a hadtestért végzett szolgálatáért érzett elismerésünk jelképeként.

Cookie megfogta a zászlót, és a mellkasához szorította, teljesen némán, miközben Bagger anyja hangosan zokogott. Silvie arca is eltorzult, és szintén sírni kezdett, én pedig úgy döntöttem, hogy elég volt. Elindultam a tömeg hátsó része felé, és gyorsan átsétáltam a fagyos füvön, ami úgy tűnt, eltereli a kislány figyelmét. Betettem őt az autóülésbe, amely most már állandóan a járművemben volt, és beültem, hogy bekapcsoljam a motort és beindítsam a fűtést. Egy kopogás az ablakon riasztott meg, és én egy kicsit felsikoltottam, amitől Silvie ismét könnyekben tört ki.

Max állt kinn.

Legszívesebben beletapostam volna a gázba, és elütöttem volna. Ehelyett egy résnyire leeresztettem az ablakot, és ránéztem.

– El kell vinnem innen Silvie-t – mondtam rideg, éles hangon.

– Tudom – mondta. – Nézd, nagyon sajnálom, ami történt. Amit veled tettem, az nem volt helyénvaló, annyira nem volt helyénvaló, és semmit sem tehetek vagy mondhatok, hogy jóvá tegyem. De aggódom amiatt, hogy egyedül mész el. Most kaptam egy üzenetet egy barátomtól, aki azt mondja, hogy látott négy Devil’s Jacks tagot enni a Zip's-ben. Csak egy okból vannak a városban, és nem hiszem, hogy biztonságban lennél, ha egyedül mennél el. Hadd győződjek meg róla, hogy te és Silvie rendben visszaértek a fegyverraktárba.

– Te vagy az utolsó ember, akiben megbíznék – mondtam, és megráztam a fejem.

– Tudom – válaszolta, arca tele volt bűntudattal, ami valódinak tűnt, de ki tudná megmondani? – Megérdemlem. De Horse-nak nem kellene most azonnal elmennie. Ha tudná, hogy a Jacks már a városban van, most azonnal veled lenne. De gondolj bele – ahogy mindenki ideges, a dolgok elég csúnyán elfajulhatnak, ha összetűzésre kerül sor.Horse nincs jó helyen.

Jól mondta.

Nem akartam, hogy Horse börtönbe kerüljön. Nem akartam, hogy bármelyikük börtönbe kerüljön, és semmiképpen sem akartam, hogy Bagger temetése katasztrófába torkolljon.

– Hadd menjek veled haza – mondta. – A kezemet magamnál tartom, és a számat befogom. Küldj most rögtön egy e-mailt Horse-nak, hogy ha kihúzom a gyufát, tudja, hogy együtt vagyunk. Aztán írj neki, amint odaérünk, egyszer vége a szertartásnak. Ettől majd nagyobb biztonságban érzed magad. Kérlek, ha magadért nem teszed meg, tedd meg Silvie-ért. Ha észrevesznek, akkor odamennek, és őt is elviszik. Nem hagyhatom, hogy ez történjen Bagger gyerekével. Ez az utolsó dolog, amit megtehetek érte.

Ez meggyőzött engem. Maxnek igaza volt – bármi is volt köztünk, Silvie-nek biztonságban kellett lennie, és én tényleg nem akartam Horse-t elvonszolni a temetésről. Lehet, hogy utáltam Maxet, de ő hűséges volt a klubhoz. Horse is utálta őt, de újra és újra elmondta nekem, hogy bármelyik Reapersre rábízná az életét is. Max még mindig az egyik testvére volt, és az egyetlen dolog, ami jobban megrémített, mint a gondolat, hogy a Jacks elkap, az a gondolat volt, hogy bántani fogják Silvie-t. Még Max a legrosszabb állapotában is jobb lenne ennél.

– Szállj be a kocsiba – mondtam sóhajtva. – Ne szólj hozzám, és ne érj hozzám.

Bólintott, és az anyósüléshez sétált, majd beült, miközben elküldtem Horse-nak egy gyors e-mailt. Az a tény, hogy nem nyúlt a kocsikulcsért, lenyűgözött – Horse sosem engedte, hogy vezessek, és a többi nő elmondása alapján ez gyakori vitatéma volt. Reapers tagok szerettek irányítani. Bekapcsoltam a rádiót, és egyenesen a fegyverraktárba hajtottam. Max megtartotta a szavát. Semmi beszéd, semmi érintés, semmi, amíg le nem állítottam a kocsit.

– Elkísérlek, és meggyőződöm róla, hogy a jelöltek a helyzet magaslatán állnak – mondta. – Aztán visszamegyek, hogy beszéljek a Picnickel és a srácokkal, és tájékoztassam őket. Senki sem akar majd elmenni a fogadásról vagy a buliról, de tisztában kell lennünk vele. Ne menjetek ki, oké?

Bólintottam, még mindig ideges voltam, amikor rám nézett. Soha nem érezném magam biztonságban a közelében. Besétáltunk, és Paintert és még néhány más, különböző székhelyekről érkező jelöltet találtunk a környéken. Painter nem tűnt túl izgatottnak, amikor rólam Maxre pillantott, de elkaptam a tekintetét, és gyorsan felmutattam a hüvelykujjamat. Aztán bevittem Silvie-t a konyhába egy szendvicsért. Amíg ő falatozott, írtam egy üzenetet Horse-nak, hogy hol vagyok, és hogy Max incidens nélkül elkísért. Nem válaszolt, ami nem volt meglepő. Felvittem Silvie-t a szobámba, és lefektettem szundikálni, hálásan, hogy segíthettem, és zavartan, hogy Max képesnek bizonyult az illemre.

* * *

Dancer este hét körül jött és elvitte Silvie-t a család barátjához. Addigra már órák óta özönlöttek az emberek a fegyverraktárba. Cookie összeszedte magát annyira, hogy vacsorázzon a lányával, és mesét olvasson neki, mielőtt Silvie elment. Elmentem megkeresni Horse-t, hogy megnézzem, hogy bírja.

Kint találtam rá egy újabb tábortűz körül, Reapers, a Silver Bastards és családtagok vegyes csoportjával. Mint a legtöbb virrasztás, ez is elég komoran kezdődött, de egyre hangosabb lett, ahogy az emberek söröztek és történeteket meséltek. Odaléptem mögé és átkaroltam a hasát, az arcomat a hátának támasztottam. Egy idő után magához húzott, átkarolta a vállamat, és lehajolt, hogy a fülembe súgjon.

– Köszönök mindent, a mai napot, kicsim – mondta. – Sajnálom, hogy Maxszel kellett utaznod. De jól döntöttél. Párszor kiszúrtuk a Jackset, biztosan terveznek valamit. Jó lesz ezt befejezni.

Egészen hátradőltem, magamba szívtam a melegét, és arra gondoltam, hogy együtt megyünk haza. Belefáradtam a fegyverraktárba. Csak reméltem, hogy sikerült megszabadulniuk a Jackstől anélkül, hogy Jeffnek baja esne...

– Veszélyes lesz? – kérdeztem.

– Nem, ha jól csináljuk – mondta. – Nem vagyunk hülyék, és nem ez az első alkalom, hogy meg kell védenünk, ami a miénk. Ne aggódj emiatt, kicsim. A mai este Baggerről szól.

Egy idő után fáztam, ezért bementem, és láttam, hogy Maggs és egy csomó általam ismeretlen nő áll a konyha középső szigete körül, és egy üveg Jack Danielst adogatnak egymásnak. Nem sok kedvem volt inni, de csatlakoztam a körhöz, amikor Maggs odaintett. Megtanultam, hogy a motoros csajok testvérisége nagyobb, mint amekkorát én felfogtam. Tiszteletet és üdvözlést láttam a szemükben, amikor bemutatott, hogy Horse tulajdona vagyok, és most először nem zavart a szó. Egyszerűen csak mást jelentett számunkra, mint a civil világban.

Hozzánk.

Rájöttem, hogy most már a „hozzánk” része voltam, közéjük tartozom. Ők voltak a nővéreim, Horse az emberem, és bízhattam benne, hogy a srácok vigyáznak rám, még Max is. Még mindig utáltam őt, és a hideg is kirázott tőle, de ma a maga furcsa módján vigyázott rám és Silvie-re. Mindig is én, anya és Jeff álltunk szemben a világgal – jó érzés volt, hogy több van.

Kilenckor megszólalt egy légkürt, ami mindenkit a tábortűzhöz hívott. Követtem a lányokat, és újra megtaláltam Horse-t, a karjába bújtam, hogy melegen tartson, miközben Picnic ünnepélyesen lépett ki mindenki elé. Cookie nem messze tőle állt, Maggs és Dancer oldalán. Bizonytalannak, de elszántnak tűnt. Még mindig a fekete ruháját viselte, de fölé felvette a ,,tulajdon” mellényét, a magassarkút pedig fekete bőrcsizmára cserélte.

– Ma este elbúcsúzunk egy testvértől és egy baráttól – mondta Picnic rekedt hangon. – Ő igazán megértette, hogy a testvériség örökké tart, és hogy bármi történjék is ebben az életben, egy igazi férfi soha nem megy el, mielőtt a harc véget ér. Nem számít, mi történik, mi összetartunk. Az életét adta a testvérei mellett állva Afganisztánban, és mi életünk végéig tisztelni fogjuk őt.

– Bagger tíz évig viselte a Reapers jelvényét, és mindig tiszteletet tanúsított iránta. Amikor elment az utolsó bevetésére, nekem adta a colorjait,[2] hogy vigyázzak rá. Most már a Freebird[3] chapter tagja, és nincs szüksége többé a jelvényére. Itt az ideje, hogy visszaküldjem neki. Nem fogjuk elfelejteni. Reapers örökké, örökké Reapers.

A srácok közül sokan, köztük Horse is, mantraként visszhangozták a szavait. Aztán mindenki elhallgatott, és felcsendültek a Lynyrd Skynyrd FreeBird című dalának kezdő dallamai. Picnic előrelépett, és Bagger mellényét tartotta a magasba, hogy mindannyian láthassuk. Már majdnem elérte a tüzet, amikor Cookie felkiáltott.

– Várj! – mondta, és elhúzódott Maggs mellől. – Várj meg! Az enyém az övével megy. Összetartoznak.

Néztem, ahogy megrántja a vállát a ,,Bagger tulajdona, Reapers MC” mellényéből, és ráhúzza Bagger mellényére.

– Együtt mennek – mondta újra, és a hangja megtört. Picnic megrázta a fejét, Maggs pedig odament hozzá, és megfogta a karját.

– Akarni fogod – mondta. – Ma este nem tudsz tisztán gondolkodni. Bagger azt akarná, hogy megtartsd.

– Az övéhez tartozik – válaszolta Cookie, a hangja heves volt. A nő és Picnic egy percig bámulták egymást, miközben a dal szólt, aztán a férfi egyszerűen beletörődve megrázta a fejét. Cookie megkönnyebbülten felsóhajtott, és hagyta, hogy Maggs elhúzza, miközben ismét bizonytalanul állt a lábán, mintha minden erejét erre az utolsó feladatra használta volna fel. A dal felcsendült körülöttünk, miközben Picnic a tűzbe dobta a két garnitúra felvarrókkal teli bőr. Körülöttem mindenhonnan női szipogást hallottam. A férfiak gyorsan pislogtak, a szemük gyanúsan nedves volt. Túl hamar véget ért a dal, és a bőrdarabok eltűntek a lángokban.

Hivatalossá vált. Bagger maga mögött hagyta a Reaperst.

* * *

Egy órával később a játékterem melletti fürdőszobában álltam, a hajamat babráltam, és azt kívántam, bárcsak elmehetnék. Horse-nak térre volt szüksége, és a testvéreivel akart lenni. A nők barátságosak voltak, de a legtöbbjüket nem ismertem, és nem akartam beleszólni a bánatukba. A vécé lehúzódott mögöttem, és Cookie kilépett a fülkéből.

– Szia – mondtam, nem tudtam, mit mondjak. Nem akartam megkérdezni, hogy érzi magát, vagy valami üres közhelyet mondani.

– Szia – motyogta, miközben kezet mosott. Belenézett a tükörbe, majd az ajtóra pillantott. Mély levegőt vett, és megérintette a karomat.

– Ki kell jutnom innen – mondta a hangja tárgyilagos volt. – Haza tudsz vinni? Mindenki részeg, és nem találok senkit, aki elvinne. Te józan vagy? Józannak tűnsz.

– Igen – mondtam megdöbbenve. – Tényleg el akarsz menni? Mindenki érted van itt...

– Nem, most azonnal mennem kell – mondta, és természetellenes nyugalommal rázta a fejét. – Egy hajszálon múlik, és ha a nevét vagy még több történetet kell hallgatnom, szét fogok esni, és nem akarok közönséget. Ráadásul mind azt mondják, hogy ma este nem szabad egyedül lennem, és valószínűleg nem engednek el. Ez nekem nem jön be. Nem fogok semmi hülyeséget csinálni, de nem bírom elviselni, hogy egy bulit hallgassak, amikor csak arra tudok gondolni, hogy a férjem hidegen és holtan fekszik a földben egy mérföldre a házamtól. Hazavinnél?

Egy ilyen kijelentésre csak egy válasz volt.

– Hadd hozzam a táskámat. Kint találkozunk.

Felszaladtam az emeletre, összeszedtem a holmimat, és próbáltam eldönteni, hogy elmondjam-e Horse-nak. A Jacks tagjai kint voltak, ezt tudtam. De Horse-nak szüksége volt a gyászidőre, és én nem akartam elvenni tőle. Talán találhatnék valakit, aki velünk tartana. Painter kint állt néhány másik sráccal, de amikor odamentem hozzá, és megkértem, hogy vigyen haza Cookie-val, azt mondta, hogy egyeztetnie kell Picnickel. Cookie idegesen járkált a kocsim mellett, és láttam, hogy láthatóan kezd szétesni. Mi van, ha Picnic nem akarta, hogy elmenjen? Aztán Max befordult a sarkon, én pedig hirtelen döntöttem.

– Józan vagy? – kérdeztem tőle. Megállt, láthatóan megijedt.

– Ööö, igen, az vagyok – válaszolta. – Éber akartam lenni, ha a Jacks emberei felbukkannának. Miért?

– Cookie-nak haza kell mennie, és én elviszem őt – mondtam, és kiterítettem a kártyáimat az asztalra. – Megkértem Paintert, hogy jöjjön velünk, de azt mondta, előbb egyeztetnie kell Picnickel, és Picnic lehet, hogy nem engedi el. Azonnal el kell tűnnünk innen. Velünk jössz?

– Persze – mondta, és mindannyian beszálltunk a kocsiba, Cookie a hátsó ülésre ült. Útközben csörögni kezdett a telefonom, Horse és Picnic is keresett, ezért hagytam, hogy hangpostára kapcsoljon. Majd foglalkozom a következményeivel, miután hazavittem Cookie-t. Egyikünk sem beszélt a házához vezető úton, és amikor megálltunk, csak annyi ideig állt meg, hogy megköszönje, mielőtt elindult volna befelé.

– Gondolod, hogy biztonságban lesz? – kérdeztem Maxet. – Úgy értem, a Jackstől?

– Nem fogják zavarni – válaszolta. – Nem egy háborús özvegyet nem, nem ennyi fickóval a városban. Ha utána mennek, még a saját támogatói klubjuk is ellenük fordulhat. Ő érinthetetlen. Te viszont nem vagy az. Vissza kellene mennünk.

Megcsörrent a telefonom, és felkaptam, meg akartam nyugtatni Horse–t.

– Szia, kicsim, sajnálom...

– Marie, itt Jeff.

Elhallgattam, a szemem Maxre szegeződött.

– Ööö, igen – válaszoltam, megőrizve a barátságos és laza hangnemet. – Csak egy pillanat.

Kiléptem a kocsiból, becsuktam az ajtót, és előresétáltam néhány métert az utcán, hogy Max láthasson anélkül, hogy meghallana.

– Miért hívsz engem? – követeltem. – Úgy volt, hogy e-mailt küldesz. Mi lett volna, ha valaki más válaszol? Már elmúlt éjfél, mi van, ha már az ágyban lettem volna Horse-szal?

– Nem vagy – válaszolta Jeff. – Tudom, hogy virrasztás lesz a fegyverraktárban. Ott vagy?

– Nem, haza kellett vinnem valakit – mondtam gyorsan. – Honnan tudtál a virrasztásról?

– Mindent tudok, amit csinálnak – mondta. – Már mindent előkészítettem, itt az ideje, hogy induljunk. Találkozzunk kint a Horse-nál. A pajtában vagyok.

– Mi? Hogy lehetséges ez egyáltalán?

– Erre most nincs időm – mondta élesen. – Vonszold ki a segged, hogy mehessünk. Majd beszélgetünk vezetés közben.

– Nem vagyok egyedül. Max velem van.

– Szabadulj meg tőle – csattant fel Jeff.

– Nem hiszem, hogy képes vagyok rá – válaszoltam. – Aggódnak a Jacks miatt. Nem fog csak úgy kiugrani a kocsiból. Jeff, tudnod kell, hogy nem megyek veled. Horse-szal vagyok, és vele maradok.

Sóhajtott egyet.

– Agymosáson estél át – mondta. – De mondtam már, hogy Horse nem az, akinek hiszed. Van bizonyítékom, megmutatom neked. Mindenki elfoglalt, addig nem is sejtik, amíg nem lesz túl késő. Legalább gyere és nézd meg, mit találtam. Ha ezek után is maradni akarsz, visszahívom a Jackset, és magadra hagylak.

– Max, emlékszel?

– Hozd őt is – mondta Jeff. – Mondd neki, hogy szükséged van valamire a házból, és kérd meg, hogy jöjjön veled. Van fegyverem. Megkötözhetjük, amíg beszélgetünk, bezárhatjuk abba helyiségbe, ahol a lószerszámok vannak. Nem lesz semmi baja.

Éreztem, hogy a gyomrom összeszorul.

– Ez egy nagyon rossz ötlet, Jeff – mondtam halkan. – Gondold végig. Mi van, ha nem működik? Megölhet téged. Abba kell hagynod az őrültségeket, és úgy kell kezelned ezt a helyzetet, hogy ne rontsd tovább.

– Olyan átkozottul naiv vagy – motyogta, és a hangjában tisztán hallatszott a csalódottság. – Max egy erőszakos bűnöző, mint az összes Reapers. Abba kell hagynod a védelmezésüket, és a családodra kell gondolnod. Most pedig húzd ki a beled ide.

Letette a telefont. Visszafordultam a kocsihoz, és Max kedvéért hamis mosolyt erőltettem az arcomra. Kizárt dolog, hogy elhozzam őt Horse-hoz. Jeffnek elment az esze. De még mindig beszélni akartam vele, hátha együtt ki tudunk találni valami kevésbé őrültséget. Meg akartam nézni azt a bizonyítékot is, amiről állandóan beszélt. Biztos volt rá magyarázat.

– Maggs volt az – mondtam, és visszamásztam a kocsiba. – Azt akarja, hogy ugorjunk be az élelmiszerboltba, és vegyünk néhány szemeteszsákot. Gondolom, elfogytak, és a dolgok kezdtek eldurvulni. Lekanyarodunk a Safewaybe, oké?

– Persze – mondta, én pedig előretekintettem, és minden lélegzetvételemet számoltam, miközben a bolt felé tartottam. Ahogy behajtottunk a parkolóba, gondosan kiválasztottam a helyemet, majd megállítottam a kocsit. Max kiszállt, és amint becsukta az ajtót, bekattintottam a zárakat, és beletapostam a gázba.

* * *

A farmra vezető úton, legalább tizenötször csörgött a telefonom. Nem volt kétségem afelől, hogy Max másodperceken belül felhívta Horse-t a kis mutatványom után, és Horse nagyon mérges volt.

Ezzel majd később foglalkozom.

Mégsem akartam, hogy a kelleténél jobban aggódjon értem, ezért miután megálltam, küldtem neki egy gyors üzenetet, hogy minden rendben van, de az öcsém hívott, és szükségem van egy kis egyedüllétre, hogy visszahívhassam. Aztán lehalkítottam a telefont, és úgy terveztem, hogy nem veszek tudomást a válaszáról.

Ennek a következményei szívás lesz, ez nem kérdés.

Felkaptam a táskámat, és elindultam a pajta felé. Jeffnek nyoma sem volt. Arielnek sincs nyoma, ami nagyon idegesített. Beléptem a nyitott ajtón, és észrevettem a törött zárat. Ez sem fog tetszeni a Horse-nak gondoltam, és visszaharaptam egy hisztérikus kuncogást. Szegény ember szívrohamot kap, mielőtt az éjszaka véget ér, ha így haladunk. Jeff megragadott, amint beléptem az pajtába, egyik kezével az ajtó mellé húzott, a másikkal pedig egy pisztollyal hadonászott. Horse minden edzése biztos beivódott, mert automatikusan a földre zuhantam, amikor a cső felém lendült.

– Ne szegezd azt rám! – sziszegtem, mire Jeff ijedten pillantott le a fegyverre.

– Ó, a francba, sajnálom – mondta. – Egyedül jöttél?

– Igen – válaszoltam, felálltam, és leporoltam a térdemet. – De a telefonom világított idefelé jövet. Nincs sok időnk. Mi az a bizonyíték, amiről beszéltél?

Jeff odasétált egy munkapadhoz, és elővett egy mappát. Kinyitottam, és több cikket láttam a mészárlásról különböző hírcsatornákról. Egyikben sem volt olyan információ, amit ne láttam volna már.

– Lapozz tovább – mondta Jeff. Tovább lapoztam, és megtaláltam Horse leszerelési papírjainak másolatát. Becsületes. Találtam egy feljegyzést, amely szerint az egységét bizonyítékok hiányában felmentették a vádak alól. Egy másik újságcikk következett, ebben az állt, hogy a gyilkosokat soha nem találták meg, és mostanra több koronatanú is eltűnt. Ennyi volt.

– Látod? – kérdezte meg Jeff. – Itt van. Most már érted?

Értetlenül néztem rá.

– Ez nem mond semmit – válaszoltam halkan. – Csak azt írja, hogy soha nem jöttek rá, ki tette. Néha ez történik háborúban, Jeff, különösen olyan területeken, ahol egymással versengő gerillacsoportok vannak. Ez nem bizonyít semmit.

Láthatóan csalódottan megrázta a fejét.

– Ez egy összeesküvés, a sorok között kell olvasni – mondta. – A tanúk eltűntek. Mit gondolsz, miért történt ez?

– Valószínűleg azért, mert féltek, hogy megölik őket, ha együttműködnek – válaszoltam, és megráztam a fejem. – Jeff, felejtsd el ezt az egészet. Vissza kell hívnod a Jackst, és abba kell hagynod a velük való együttműködést. Aztán el kell tűnnöd. Különben attól tartok, hogy a Repears meg fog ölni. Annyira szeretlek – nem veszíthetlek el.

Jeff arca megenyhült, és megláttam annak a laza, szerető testvérnek a nyomát, aki életem nagy részében volt. A karjába húzott, de nem éreztem, hogy jól érezném magam. A szíve hevesen vert, túlságosan lefogyott, és éreztem, majd az orromat is megcsapta, ahogy a nyirkos izzadságszag árad belőle. Visszahúzódtam, és leírhatatlanul szomorúan néztem az arcába.

– Jeff, mit csinálsz magaddal? – kérdeztem. A vonásai megkeményedtek, és gyorsan elfordult.

– Próbálok gondoskodni a családomról – csattant fel. Odakintről motorok dübörgését hallottam, és megdermedtem.

– A francba, meg fognak ölni – mondtam pánikolva. Elkezdtem körülnézni, próbáltam találni egy helyet, ahol elrejthetem, ami nevetséges volt. Az istálló ajtaja kirepült, és nekicsapódott a falnak. Horse és Max volt az, fegyverrel a kezükben. Megdermedtek, amikor Jeff megragadott, és a saját fegyverét a fejemhez tartotta.

– Ne aggódj, nővérkém – súgta a fülembe. – Soha nem bántanálak. Csak ki kell jutnom innen, hogy máshol kezdhessük újra. Nagyszerű lesz, nem kell majd aggódnod semmi miatt.

Ó, bassza meg.

---

[1] Mia/Pow, Missing in Action/Prisoners of War: Ütközetben eltűnt/hadifogoly. Ezzel a zászlóval, a háború áldozataira emlékeznek Amerikában

[2] color: a klubtagok kabátján, mellényén, hátán található jelkép, mely áll a logóból, az M megjelölésből és a chapter nevéből (szent és sérthetetlen minden klubtag számára)

[3]Freebird: Szabad madár